A dohánytermesztés az 1970-es évek óta egyre kisebb területet foglal el Franciaországban, a mezőgazdasági minisztérium statisztikai egysége (Agreste) adatai szerint míg a hetvenes években még 22 ezer hektáron termesztettek dohányt, addig 2018-ban már csak 2700 ha-t foglalt el ez a kultúra. Sok médium mellett a Le Monde is hírt adott arról, hogy 2019 szeptember végével befejezte a termelést a Sarlat-la-Canéda-i dohányföldolgozó, ezzel pedig megszűnt a „100% made in France” dohánytermék gyártása. A lap már csak 670 dohánytermelőt említ és idézi François Vedel-t, a francia dohánytermelők szövetségének elnökét (FNPT[1]), aki szerint ez a szám hamarosan 400-ra, vagy rosszabb esetben 300-ra csökkenhet. Vedel szerint az ágazat hanyatlása előrelátható volt és visszafordíthatatlannak tűnik, a hanyatlás egyik legfontosabb oka a rendkívül drága francia munkaerő, márpedig a dohány közel 300 óra élőmunkát igényel egy hektáron (sőt lehet olvasni 4-500 órát is) - míg a kukorica ötöt. A termelés mára csupán öt szövetkezetben maradt meg, délnyugaton háromban (Périgord Tabac, Tabac Garonne Adour és Midi Tabac), egyben az északkeleti országrészben (Tabac Feuilles de France) és délkeleten szintén egyben (Dauphinoise). Burley és virginia dohányt mindegyikőjük, barna (brun, dark) dohányt egyedül a kb. 150 gazdát tömörítő Tabac Garonne Adour termel, a piaci lehetőségek elég behatároltak, leginkább a réspiacok jelentik az üzleti lehetőségeket, de ezek közül csak a vízipipa dohányé bővül.

Noha a piac folyamatosan szűkül és változik, a francia dohánytermelők szűk csoportja kitart, még a 2017-es, kifejezetten Emmanuel Macron köztársasági elnök kérésére készített dohány ágazati fejlesztési program is azt jelezte, hogy bíznak a jövőben - de két évvel később mégis bezárt a sarlat-i üzem is. Ezzel együtt az agrárkamara és a szövetkezetek szaktanácsadói továbbra is segítik a termelőket, akikre agrotechnikai és ökonómiai téren egyaránt számíthatnak a gazdák. Az alkalmazott kísérleti munkában a 2014 végével megszűnt ANITTA helyébe a szántóföldi kultúrákra szakosodott Arvalis[2] lépett, ahol termesztési és földolgozási (elsősorban szárítási) kísérletek egyaránt folynak. A genetikai háttér egyelőre biztosnak tűnik, a fajtanemesítést és a vetőmag-előállítást, valamint -forgalmazást mind a három fajtacsoportban a Bergerac Seed and Breeding[3] végzi, a termelők pedig a dohányföldekre is köthetnek klimatikus szélsőségek és növényvédelmi problémák okozta károkra biztosítást.

A francia dohánytermesztés zöme a délnyugati országrészben koncentrálódik, az egyik legjelentősebb körzet Lot-et-Garonne megye, ahol a kultúra már több mint 400 éve létezik. A növénnyel ma is foglalkozó 80-90 termelő különböző szövetkezetekbe csoportosulva dolgozik, 2008-ban pedig a „Tabac Garonne Adour” dohánytermelő szövetkezet a Traditab dohányfeldolgozó létrehozásáról döntött a régióban megtermelt dohány valorizálása érdekében. A Traditab kizárólag helyi termesztésből származó dohányból fejleszt és gyárt dohánytermékeket, valamint értékesíti azokat Franciaországban. A termékeket két márkanév alatt forgalmazzák, az 1637 a sodorni való vágott cigaretta-dohány, a Solelhal márkanevű pedig a megnövelt térfogatú (expanded tobacco) dohány. Míg az indulás évében csupán 5 tonna végterméket értékesítettek, 2019-ben a vállalat már 391 tonna készterméket adott el, ami a francia dohánypiac 0,86%-át jelenti, ezen belül a sodorni való cigarettadohány esetében a piac 4,97%-át birtokolják. A dohánytermék-értékesítéssel foglalkozó kiskereskedők (buraliste[4]) körében a Traditab termékei kedvező fogadtatásra találtak, a 24 ezer üzletből 21 ezerben jelen vannak. A Traditab jogilag egy „egyszerűsített részvénytársaság” (SAS[5]), aminek részvényesei nem maguk a gazdák, hanem a gazdálkodók által létrehozott különböző szervezetek, mint a Tabac Garonne Adour szövetkezet, az érdekképviselet, a kölcsönös biztosító pénztár. A struktúrának köszönhetően nem csak a termelést sikerült megtartani, de a nagy cégek által ajánlottnál magasabb árat fizetnek a termelőknek, így nem csoda, ha az átvett mennyiség folyamatosan nő. Míg alakulásakor, azaz 2008-ban csupán 5 tonnát vásárolt föl a Traditab, 2019-ben már 120 termelőtől 500 tonnát, a kezdeti 6 alkalmazotthoz képest ma már 36 főt foglalkoztatnak. A cég két év alatt vált nyereségessé, az 1674 márka mellett, amit már a kezdetekkor elindítottak, 2019-ben jelent meg a már szintén említett Solelhal, valamint az e-cigaretták piaca jelentette kihívásra adott válaszként a Mostacha, amit szintén csak Délnyugat-Franciaországban termelt dohányból készítenek.

A dohánytermesztés maga…

A dohánytermesztés Délnyugat-Franciaországban (is) elsősorban a folyóvölgyekben honosodott meg, aminek elsődleges magyarázata, hogy dohányt eddig sem lehetett öntözés nélkül termelni, a klímaváltozás fényében pedig ez a jövőben még hangsúlyosabb szempont lesz. Igaz ez a Garonne bal oldali mellékfolyója, a Baïse völgyére is, ahol régen szinte minden gazdálkodó, de legalábbis ötből négy termesztett dohányt is, amiről a szárítók még ma is tanúskodnak, de például Buzet-sur-Baïse településen már csak Bernard Raffaello foglalkozik ezzel. Bernard Raffaello sem egyéni gazdálkodóként, hanem mezőgazdasági vállalkozóként (EARL[6] de la Baïse) termel, az 50 hektáros gazdaság tipikus esete a több lábon állásnak és a kisebb méretű dél-francia gazdaságnak. Raffaello az 50 hektárból 7 ha-on szóját, 12 hektáron hibridkukorica-vetőmagot termel, a dohány 4 hektárt foglal el, 4,5 ha a szőlő, 3 ha a kivi, hajtatóházban pedig 1 hektárnyi szamócát is termeszt - a fönnmaradó terület rendszerint gabona.

Raffaello megítélése szerint ma Franciaországban dohányt csak akkor érdemes termeszteni, ha nem a mennyiségre, hanem a minőségre koncentrál a termelő, az átlagos minőségű dohányból ugyanis akkora a - jóval olcsóbb - külföldi fölhozatal a piacon, hogy nem lehet érdemi nyereséget elérni. Ami az agrotechnikát illeti, a dohánnyal szembeni minőségi követelmények igen szigorúak, így a termesztéstechnológia, még ha hivatalosan nem is bio, a gyakorlatban nagyon közel áll hozzá, a szövetkezet és a Traditab által kidolgozott minőségi követelmény-rendszer ugyanis csak nagyon kevés növényvédőszer használatát engedi. Mivel a délnyugat-franciaországi dohánytermő területek jelentős része folyóvölgyi, mélyebben fekvő, ugyanakkor igen meleg klímájú terület, a lisztharmat jelentheti az egyik komoly problémát, ám mivel dohányban rezet nem lehet használni, inkább nem permeteznek, ahogy a levélbolhák ellen sem használnak kémiai védekezést. Gyakorlatilag az egyetlen vegyszeres beavatkozás az oldalhajtások növekedését megakadályozó inhibitoros kezelés, ugyanis az elágazásmentes főhajtáson fejlődő nagy levelek jelentik a termelési célt, nem pedig az oldalhajtások és az azokon lévő kis, értéktelen levelek. A virágzatok közül azokat távolítják el mechanikusan, amik túl korán megjelennek, így akadályozva meg, hogy azok „erőforrást vonjanak el” a fejlődő levelektől - nem mellékesen így a levelek nikotintartalma is magasabb.

Dohányt öntözés nélkül nem lehet termeszteni, szerencsére Buzet-sur-Baïse olyan területen fekszik, ahol a hatvanas években kiépítettek egy kiterjedt öntözőfürtöt, amit a Garonne-ra telepített három szivattyútelep lát el vízzel. Mivel a folyónak ezen a szakaszán még a legaszályosabb nyarakon is elegendő a vízhozam, így nem kell öntözési korlátozásokkal szembenézni, ellentétben azokkal a vidékekkel, ahol a gazdák rétegvizet használnak.

A szárításra négy nagy szárítószekrényt használ, mivel az általa termelt virginia dohányhoz ilyenre van szükség, de még megvan az ötvenes években és fából készült nagy dohányszárító pajta is, amiben csak burley dohányt lehet szárítani - mivel ilyennel már nem foglalkozik, a pajtában rendezte be a válogatóasztalt és a csomagolót. A burley-re egyébként ma már nem építenének külön szárítót, mivel ennek a munkafolyamatnak megfelel az erre a célra átalakított fóliaház is. A gazdaságban 12 €/óra élőmunka-költséggel (ami egyáltalán nem számít Franciaországban kiugróan magasnak) és 2,5-3,5 tonna/ha szárított dohánnyal számolva 4-5 ezer €/ha jövedelmet lehet elérni. A termesztett két fajta közül az egyiket négyszer szedi, a kész dohány a szövetkezeten keresztül a Traditab-hoz kerül, míg a másik fajta hatszor szedve olasz földolgozóhoz kerül. Egy-egy alkalommal mindig a három legalsó, már érett levelet törik le a speciális hidastraktor alsó részére függesztett, állítható magasságú ülésen ülők, ezeket egy „lifttel” küldik föl a traktor fölső szintjére, ahol a friss leveleket karókra kötik. Egy-egy ilyen karó a nyers levelekkel kb. 40 kilogrammot nyom, a szárítás befejeztére ezek már csak 7-8 kilogrammosok lesznek.

A szárítás során a második nap végére már 38°C-ra emelkedik a levelek hőmérséklete, majd ez szép lassan tovább emelkedik, a harmadik napon eléri az 54°C-ot, majd a negyedik nap végére, amikorra a szárítás befejeződik, 68°C van a szárítóban. A folyamat végén hagyják a leveleket lassan kihűlni, majd vízpárával visszanedvesítik azokat, ezután kerül sor az osztályozásra. Vannak vevők, akik ömlesztve, mások a leveleket „lapra válogatva” kérik, az első osztályú leveleket kartondobozokba, a másodosztályúakat konténerbe préselve (ez utóbbi esetben 100-150 kg-os tételekben) szállítják el a gazdaságból.

Somogyi Norbert